Szerelmes versek szigetén
pihenj meg fáradt vándor,
úszik a hold, nézd, könnyedén
az égre csillagot varázsol.

Mint apró villámok fényei, ki-ki gyúlnak,
himbálják lágyan az eső szagát,
felvillannak a távolban, majd kihunynak,
ezüstszikrákkal szórják az éjszakát.

 

 

 

 

Németh Károly

 

 

H O L D F É N Y   K E R T E K   A L A T T

 

 

válogatott versek

 

[ajánlott zenei aláfestés]

https://www.youtube.com/watch?v=yu5f3KSHWgE 

 

TARTALOMJEGYZÉK

 

Szabadnak születtél

Jó széllel, hazáig

Cseppkő

Csók és szerelem

Beszökött a tavasz a füzesbe

Szemed alatt a kicsi ér

Virágnyílás

Május

Prélude avenue

Esti elégia

Szeretlek

Szentendrei ősz

Prélude finesse

Dunakeszi utcáin járok

Szerelemben koldus a magány

Kicsit olyan adys vagyok ma

El se mentem

Nem hiányzom neked

Úgy mentél el

Engedj el

Megérintett a nyár

Tudom

Őszi, piros virágok

Őszi felhők 

Lilla lehelj rám

Levendula virágzik 

Jöjj 

A szív megrablása

Sirályok az őszben

Lelkem zenéje

Kéklő hegyek fölött

Akkor simogass meg

Titok

Július

A mező illata

Himmelblau

Augusztus

Szeptember

Margitszigeti anziksz

Őszben a Duna-korzó

Aranyló őszidők a Dunán

Angyalok álmaival alszunk

Isten az évszakokban

Egy kis gyengéd üzenet

Csillagfény

Legyen meg a te akaratod

Betlehemi üzenet

Valahol

Kozmikus hullámverés

Naplemente a tengeren

Vízfesték

Vallomás

Holdfény kertek alatt

A rózsa emlékei

Tegnap láttalak megint

Örök s mulandó

Holdfényszerenád

Eldobtál

 

 

 

 

Szabadnak születtél,

csak álmaid rabolnak,

nem űzhet tarka rácsok

mögé a holnap.

 

Csörgedező kis patak vagy,

végtelen,

alkonyi csillogás

a révbe hulló fényeken.

 

 

 

 

JÓ SZÉLLEL, HAZÁIG

 

 

Egymagad vagy drágám

a világ-tengeren,

megannyi hóbort csüng

cifra-bús lelkeden.

 

Vándorok szelével

illansz-tűnsz tova,

pedig szíved tatján

a horgony jókora.

 

 

Látlak ha éj sodor,

hallak, ha ég komor,

futó zápor a nevetésed.

Vonz-taszít a messzi távol,

délkörök fáradt sugarából

is kiérzem szívverésed.

 

Kikötőben álldogálok,

alattam ring a móló,

tudod az Élet nélküled

olyan elmúló.

 

Adjon az Isten jó szelet,

s tán azt is meghallod:

valaki szeret,

s dúdolod a dalt hazáig,

 

vagy lehet: ismét szállsz tova,

s csak én vagyok néha ostoba,

és magányos mindhalálig.

 

2OO3.

 

 

 

 

CSEPPKŐ

 

Senki nem tudja

hogyan nő a cseppkő,

ott a mélyben,

boldog-e vagy szenved?

Mert a szerelem benne

kínlódva jön a világra,

és gyönyörű és szép,

megtörhetetlen,

s mert törékeny,

és mulandó,

halhatatlan.

 

2003.

 

 

 

 

CSÓK ÉS SZERELEM

 

Tél a kontyát amikor

ledobja magától,

s kibomlott hajából kicsillan

a tavaszi zápor,

akkor fújd a csókot is el

tenyereden a szádtól.

 

Nádas tavon, amikor

a jégpáncél elolvad,

s március végére a télkunyhó

magába roskad,

a csókot is szerelemből,

csiklandva csókoljad.

 

Szántóföldeken, amikor

a fagy felenged,

és fűszál-reszelékbe

hemperegnek a kertek,

csókod hajszálerei legyenek

a szíved és a lelked.

 

Amikor megritkulnak

a hóbuckák a határban,

s egymásba gabalyodnak

a szarvasbogarak a sárban,

akkor nyíljanak ki virágként

a csókok is a szádban.

 

1998.

 

 

 

 

BESZÖKÖTT A TAVASZ A FÜZESBE…

 

Beszökött a tavasz a füzesbe.

Arca kipirult,

vajon hova bújt?

Gyorsan, utána less be!

 

Nyomában üde pázsit csillan.

Lábujjhegyen járva,

pszt a szádra,

meg ne ijesszük, mert elillan.

 

Oly kedves ő, mint te nekem.

Hajnalfény szemén,

szemérmes énekén

rügyként kifakad a szerelem.

 

Nyakán az éjszaka puha csókja.

Hűsíti harmat,

reggeli fuvallat,

kölyökszél dereka selymét kioldja.

 

Gyere, bújjunk szorosan ölébe.

A karodat addsza,

gyors idő elassza,

futó nyárra ősz jön örökébe.

 

Most nyílik, nézd, egy sárga virág.

Fátyolos a szirma,

mintha könnyet sírna,

nevetve tanít vigyázni rád.

 

2002.

 

 

 

 

SZEMED ALATT A KICSI ÉR

 

Szemed alatt a kicsi ér,

bárhová megyek is, hűen kísér.

Mosolyod parazsát arcomra

törtfényű sugarakkal szórja,

mint üveglencsére hulló

gyémánt-nap, mely nem múló.

 

Ha jégbe fagyna is két szemem,

ideghártyáit reád felemelem.

Adj olvadást, fűts, égess,

szemérmes megadással éltess,

félve vethessem pillantásaim,

lehunyt szemeidre, ők az álmaim.

 

Megcsókolom szemeidnek bőrét,

könnyeid sellőszárnyú őrét,

puhán illesztgetem ajkam,

hogy a csók neszezését halljam,

amint rátalál a kicsi érre,

mely nyugodni jobbra tér le.

 

Így alszunk el összeborulva,

gyönyör pillanatainkba fúlva,

néma vágyaink tétova útján,

mint hajnalcsillagok lehullván

az éjszaka kárpitjáról a mélybe,

mártózva kaszasuhintásnyi fénybe.

 

Soha nem veszhetünk mi már el,

a világmindenség is, ha elnyel,

a létünk is, ha nem-lét-halál

lesz, bennünket életben talál,

és szemed alatt a kicsi ér,

ajkaimra ott is, örökre pihenni tér.

 

1986.

 

 

 

 

VIRÁGNYÍLÁS

 

A föld színén immár

virágok nyílnak,

ifjú bódulattal

szerelemre hívnak.

Ha gyötör a múlt

azt elfelejtsed,

életünk gyönyörét

szívedben felkeltsed.

Fáradt éveinknek

vesd meg kicsi ágyát,

könnyeiddel öntözd

álmunk szivárványát.

Kihunyni ne hagyjad

szemünkben a lángot,

legyen sóhajtásunk

mindörökké áldott.

Te én legyek, én te,

mi együtt ketten,

nálunknál soha senki

jobban ne szeressen.

Ami nekünk fáj, ég,

másnak az ne fájjon,

de minden virágnyílás

boldognak találjon.

 

1986.

 

 

 

 

MÁJUS

 

Május a szerelem hava,

fürkésző csókok illata

gomolyog a füvészkert felől,

megilletődve válladra dől,

és szépségeden elmerengve megpihen.

E csókok illatából a múlt izen,

letűnt éveknek szerelmes májusa,

örök fiatalság s elmúlás-tusa

küzdelem-bájos emléke szálldos,

s nyugalmat áraszt e szó, hogy virágos,

és mindig győz és újra lesz az Élet,

s te újra megélsz minden gyönyörű emléket,

lám, ezért kedves e hónap neked,

látod kivirágozni Szerelmedet.

 

2002.

 

 

 

 

PRÉLUDE AVENUE

 

Kongnak a harangok. Békét

messzi tornyocska sugároz.

Gémeskút emeli égre a kévét,

lelkem érett asztagokkal

telt illatokkal áldoz.

 

 

Nyárfák sorakoznak. Lomha

árnyukat legyezik a szellők.

Hazafelé tartok bolyongva,

visznek súlytalan-dúdoló

mélabús aranypor-cipellők.

 

Kérődznek a kazlak. Daru

mélázik időtlen féllábon.

Estébe botorkál a falu

mire odaérek, a hiányod

megérint vállon.

 

2OO2.

 

 

 

 

 

 

ESTI ELÉGIA

 

Vékony jég öleli

a suhogó nádat,

a tó felől meghitt csöndesség

áhítata árad.

Lágyan párnázzák a halak

az iszap melegét,

békésen ringat imbolygó

csillagaival az ég.

 

 

Oly szelíd az este,

ma érettünk áldoz,

búgó szél dallama száll

síró harmonikához.

Levelek hullanak tompán

barna halomba,

Korhadt fán ezüstösen csillog

pecsétviasz gomba.

 

Fáradt szemei a holdnak

álmosan csukódnak,

elpihen bársonyos fényölében

velünk a holnap.

Lüktető erét érzem

törékeny kezednek,

kis patakként áramló

halk neszét a végtelennek.

 

2OO6.

 

 

 

 

SZERETLEK

 

Olyan hajlékony ez a szó,

s oly szelíd, türelmes,

mint öbölben ringózó hajó,

ha a kikötőbe szerelmes.

 

Zúghatnak messzi, vad viharok,

tombolhatnak hullám-telivérek,

elcsitulnak a szívszaggató jajok,

ha e szó lelkével hozzád érek.

 

Egy érintés csak az éjszakában,

s csókom máris zizegve rezdül,

örök titkom e szó: a halálban

is szeretlek, s egy életen keresztül.

 

l998.

 

 

 

 

 

 

SZENTENDREI ŐSZ

 

Ősszel, ha érik a csipkebogyó,

a hegyoldal lábaink elé omló,

szemet gyönyörködtető színeit

habzsoljad Kedvesem. Visszfényeit

e páratlanul csodás ősznek,

mikor fülledt esőcseppek befőznek

szerelem-zamatos kompótokat,

s tartósítószerként csókokat

elegyítenek szegfűszeges aromákkal,

bordó csipkébe öltözött fákkal.

 

Szedegessük teli fűzfa kosarunkat,

s ha fel is sérti fájón az ujjunkat

a bokrok izgő-mozgó, kevély tüskéje,

legyen ez őszünk felejthetetlen emléke,

csöndes beszélgetéseink szűzies bája,

mely fiatal éveinket rügyezve abálja

a szusszanó napkorong fedője alatt,

hol csókjaink kristálya visszamaradt.

 

Az úton kanyarogva kilométerkövekkel

találkozhatunk, és erdei szederrel

sötét lilára ha maszatoljuk ajkunk,

bódító ízétől majd mélyebben alszunk

itt felejtett szalmabálák fészkében,

megbújva a holdsugár tenyerében.

 

Simulj közelebb Kedves, az éjjel

közeledik falevél zizegéssel,

mikor szentjánosbogarak mécsese

világít, és nem mozdul a vércse se,

csőrét szárnya alá bágyadtan dugja,

szemét a csillagos ég lecsukja.

 

Csúsztasd ujjaid sikamlós inait

enyéim közé, kitapogatva pulzusait

a halottaiból ébredező vágynak,

hogy élő tanúi lehessünk a csodának,

mikor jelen-jövő bennünk eggyé olvad,

s az elmúlás penészgombája ereinkben elkorhad.

 

1989.

 

 

 

 

PRÉLUDE FINESSE

 

Úsznak a felhők. Béget

a mező ezer kolompja.

Lassan az alkony eléget,

rongy parazsát a nap

szívemre dobja.

 

Gulyák bandukolnak. Az est

hamvas szőnyeget halkan terít.

Ráncos kézzel pergamenre fest

a vöröslő látóhatár, megölel

s a csöndben kifeszít.

 

Patak is alig csobban. Kúszik

a sás az éji paplan felé.

Hívogató hangod is elúszik,

álmom szénaboglyája gördül

a dombon lefelé.

 

2OO2.

 

 

 

 

DUNAKESZI UTCÁIN JÁROK

 

Dunakeszi régi

utcáin járok.

A kertek felől rám hajlik

a hold fénye,

és fázok.

 

Kis utcapiszkok

a szememben összemosódnak.

Kósza, vad szelecskék

a hátukon vonatzajt

hordnak.

 

Egy kutya andalog föl-le,

valamit nem talál.

Szakadt bakancsában

hogy toporog messze

a nyár.

 

Görgeti szakadatlan az est

a hűvös mézet.

Mennék tova, de

úgy megragad, átkarol

valami igézet.

 

Menjek vagy maradjak?

A sötét fürkész-motoz.

Úgy borulnék most le

gyerekként a Kedvesem

lábaihoz.

 

Sarkaiból lassan kifordul

az éj velem.

Isten veled Dunakeszi,

fák, virágok, Szerelem.

 

l986.

 

 

 

 

 

 

 

 

SZERELEMBEN KOLDUS A MAGÁNY

 

Nekem már az Élet

egy nagy nagy mosoly-talány,

mert akit szeretek,

nem szeret engem az a lány,

s az ilyen szerelemben

koldussá lesz a magány.

 

Gyermekkoromnak daccal kiküzdött

szeretet-hője

olyanná lett, mint néptelen város

szomorú felhője,

nem hív már haza kiszáradt könnyeim

só-éhes esője.

 

Batyumban, ha meg-meg zörrennek

a bókos morzsák,

mit egykor hangod jelentett nekem,

balzsam és orvosság,

elkerülöm már az utad

mosoly kövekkel kirakott boldogság.

 

Hiába kedvezne a sors,

ha talán direkt vagyunk mások mi,

sírtam néhányszor miattad,

különben nem történt semmi,

magányos koldusként is

jó nekem bicegve elmenni.

 

Ilyen sápadt szerelemre

ne adjon nekünk virágot az Isten,

megbocsátom magamnak,

hogy a szeretetedet elhittem,

mindazt ami szép volt,

emlékeimre fátyolként ráhintem.

 

Nekem már az Élet

egy nagy-nagy mosoly-talány,

mert akit szeretek,

nem szeret engem az a lány,

s az ilyen szerelemben

koldussá lesz a magány.

 

1986.

 

 

 

 

 

 

OLYAN ADYS VAGYOK MA

 

 

Kicsit olyan adys vagyok ma.

Nevethetnék is akár,

ha szememet nem csípné

egy héjtalan, lila hagyma.

 

Tanács nekem: - a Lillát lépd át!

- Hallod ezt Ady?

Te legalább ölelhetted

illatozó tubarózsák közt a Lédát.

 

Hintázhattál piros ajkain lógva

az őszi avaron.

Nekem tél jutott,

s vacogva fértem csókjához, lopva.

 

Nem adatott meg hintón ülve Párizs

fizetett konflison.

Gyalog baktatok magam,

s vállamon szakadt a koldus-bugyelláris.

 

Ti két szent vitorlás voltatok ám,

csodaszép testtel.

A mi szerelmünk meg

sápadt lett, áldástalan és hitvány.

 

És vénülő kézzel megfogni a másét

meg se érjük.

Te legalább sírva

csókolhattad reszketőn a Lédáét.

 

Kicsit olyan adys vagyok ma.

Pedig lehetnék vidám is,

ha szememet nem csípné

egy lila hagyma.

 

1986

 

 

 

 

EL SE MENTEM

 

El se mentem, mégis

léptem nyomán

küszködik a fű,

mikor dörren az ég,

gondolj reám,

csak nádi hegedű.

 

 

Mikor rázkódik az ég,

gondolj reám,

csak tücsök hív haza.

Oly közel járok hozzád,

oly közel, mégis

messziről szól szava.

 

1986.

 

 

 

 

NEM HIÁNYZOM NEKED

 

Nem hiányzom neked,

a párás hétköznapok

betöltik az űrt.

Sok apró gond simogatja kezed,

valamikor égetett a bőröm,

mára oly nagyon kihűlt.

 

Hiú ábrándokat kerget,

görget az északi szél,

örök nyárról szíve-lelke

vajon mit mesél?

A hangom is kifakult már,

egy foszlánya-színe fennakadt,

szabadon száll, oly messze jár,

ami megmaradt.

 

1986.

 

 

 

 

ÚGY MENTÉL EL

 

Úgy mentél el,

hogy nem is szóltál,

hideg volt a kezed,

és meg sem csókoltál.

Az utad hová visz,

talán te tudod,

s szívem térképén

egyszer megmutatod,

hogy veled lehessek,

mint senki más,

hiszen az életem nélküled

egy néma rianás.

 

Úgy mentél el,

hogy rám se néztél,

pedig a nevetéseddel

valaha hogy megigéztél.

Mintha tegnap lett volna

én azt hiszem,

és oly nehézzé lett

azóta a szívem,

ha szeretnéd is, hiába,

hordozni nem bírnád,

minden fájdalmadat

bizony belesírnád.

 

Úgy mentél el,

ahogy neked jó volt,

és álmomban a szám azóta

oly sokszor megcsókolt.

Az utad hová visz,

talán te sem tudod,

s szíved térképén

egyszer megmutatod,

hogy veled lehessek,

mint senki más,

hiszen az életem nélküled

egy néma rianás.

 

 

1986.

 

 

 

 

ENGEDJ EL

 

Engedj el, hisz szél a lelkem,

s szél lelkemben nyugtot leltem,

szél vagyok már, úgy ölellek,

rád mosolygok, mint egy felleg.

 

Messzi járok már az égen,

kicsi pont egy szép emléken,

látod, mintha nem is lennék,

csak egy szemedben fénylő emlék.

 

Kicsi könnyed nagy tükrében,

messzi járok már az égen,

szél vagyok már, úgy ölellek,

rád mosolygok, mint egy felleg.

 

1986.

 

 

 

 

MEGÉRINTETT A NYÁR

 

Éppen csak megérintett a nyár,

s máris szomorkás sanzont

rólad az ősz komponál.

 

Fájdalmas s szép e zongora-játék,

évek dobbanó távlatából is

hallom e dallamot, s fáj még.

 

Szerelmem óh, a nyár hogy futott veled,

látom csüggedő, fáradt arcodat,

s érzem ahogy elröppenő melegét öleled.

 

S tudhatom, nem jössz vissza soha már,

örök szomorkás sanzont az ősz

zongorára nekem terólad komponál.

 

2002.

 

 

TUDOM

 

Tudom, hogy nem fogsz könnyet ejteni,

és nekem kell elfelejteni

a jött-ment évek varázsos illatát,

mely sodródó bójaként hullámzik át

álom-süppedéses, sekély folyóimon,

s hiába gázolnék rajta át, tudom,

feneketlen már ez az óceánnyi kékség,

mégis vonz feléd akár mily semmiség

a távoli partként integető múltból,

ahonnét hangod szivárvány-foszlánya szól.

 

Tudom, hiába mindez, most már

mint korhadó farönköt görget lefelé az ár,

és össze-vissza altat színes hullámokon.

Kis, jámbor csalódásait már nem veszem zokon

a förgeteges, nagy-nagy Életnek,

na ja, a szép lányok úgy is kinevetnek,

s te szép létedre nem nevettél engem,

felejtős létemre ezt nem szabad felednem,

azt is csak én tudom, nekem ki voltál,

örök májusokból nyíló, orgona-oltár.

 

De ma már így nem áldozom,

lehet, áldásod nélkül könnyelműn fáradozom,

méltóbb megbecsülést érdemlő, jó Uram.

Látod, hipp-hopp, rendre elágazik utam,

himbál a tutajom, mikor merre térek,

fognám a jó irányt, de elszállnak az évek,

mindig csak elfelé, vissza sose szállnak,

estéim varázsos illatot szitálnak.

 

 

Tudom ezt is, én mindent tudok már,

s ha csókjaid friss-meleg áramlata himbál,

egy mosoly a múltból simogatja arcom,

kiül a zordság rajta, azt hinnék haragszom.

Pedig hiába tüntetnék semmiségen,

csak gyűrődés lapulna a vitorlavásznas égen,

s ha bosszúm kegyetlen lopakodna,

rászakadna a Vénusz a Holdra.

Lehet, épp alatta állnék,

holdporos nyomaidból mit se találnék,

jó iránytűm, térképem se lenne,

ezer egy éjszakában senki se szeretne.

 

1994.

 

 

 

 

ŐSZI, PIROS VIRÁGOK

 

Fut az idő, tavaszból az őszbe,

elvirágzik minden ami fájdít,

Élet-halál-csók ájulásba rándít,

ősz, ölelj, ölj, kötözz be…

 

Mit elvesz az Élet, tán nem is adhat,

holtan is élnek, ím a virágok,

nyargalnak az őszbe a tavaszok, az álmok,

születnek, elmúlnak s megmaradnak.

 

Szent ájulások tüze, a máglyák,

a hunyó s tűnő örök lobogások,

a mindig egyformák és mindig mások,

vágy-fahasábjaim ím elkívánják.

 

Semmi már minden, mi marasztal,

a voltam s vagyok s tán lennék,

jövőbe hullt ragyogás, egy emlék,

futó zápor a mezőn tavasszal.

 

Fut az idő, tavaszból az őszbe,

Élet, halál, csók, szent ájulások,

virítnak az őszi, piros virágok,

ölelj, ölj ősz, kötözz be…

 

 

 

 

 

 

LILLA, LEHELJ RÁM

 

Verjen le poromig sorsom erős keze,

ha közömbös szívemnek vétkezel-e,

ha mindegy, milyen álmot sodor feléd

az éjszaka, e beteg, bánatos cseléd.

A bú foga, mely befelé nő rákként,

ha szenes, kormos teherrel zsákként

tartana nehéz vasláncain fogva,

s könyörtelen hullana rozsdája csókodra,

én lennék gyilkosod, ha hagynám,

kegyetlen bíród, ha megszavaznám,

kárörvendő néződ, ha élvezném,

s kéjelgő kíváncsi, ha megkérdezném:

- hogy érzed magad?

 

Verjen le poromig sorsom erős keze,

ha fáj valamid, és nem teszek ellene,

ha terhed könnyíteni nem segítek,

ha öntékozló fájdalmaidon nem enyhítek.

Lásd, itt a csókom, talán nem rozsdás,

sírásom könnyeidben fürösztött mosolygás,

kispárnád alatt lapult moly a bánatom,

sz6étkenődve porzik elmerengő államon,

és a szívem vérzik csupán tőle,

és nem bukok le a porba egészen előre,

pedig megérdemelném,

ha mindezt megérdemelném,

mert nekem nagyon drága vagy!

 

Nekem te nagyon drága-érték lettél,

mert igazat mondtál, hogy nem szerettél,

mert oda magad egykönnyen nem adtad,

a tisztességed örökre visszakaptad.

Megnőttél nagy, cseléd-szemeimben,

szeretni való vérrög lettél ereimben,

nem szűnni való sajgás gyönyöreimben.

Hitetlen lennék, ha ellene tennék,

meghibbant boldogságomat észrevennék,

csaló szívem hamar porba temetnék.

De én soha-soha meg nem csallak,

tékozló fájdalmaiddal is akarlak,

lásd, én is tékozló lettem,

a szemeidbe beleszerettem,

mert rám néztél.

 

Verjen le poromig sorsod erős keze,

jobban kívánjam tudni, vétkezel-e,

jobban érezzem mindazt, ami neked fáj,

csaló szemeimre szakadjon rá aszály,

ha kevésbé öngyötrő asszonyra nézek,

és kevés az, ha szüntelenül vérzek,

mert irántad szerelmet, vágyat érzek.

Pokoli fájdalom, ha az elszakadt szálak

csak tapogatóznak, de nem találnak,

ha nyújtózkodnak, de el nem érnek,

és dagály-áradással csak mesélnek,

az álmokat szövik, mint pók a hálót,

és lengetik nevedet, mint a zászlót.

Én vagyok, aki lenget,

aki azóta csenget,

talán nem hiába,

nem halálba,

hanem a fényre,

örök egyesülésre,

jóban-rosszban,

kölcsönös öntékozlóban,

a gyönyörök keskeny útján,

- Lilla, lehelj rám!

 

1986.

 

 

 

 

LEVENDULA VIRÁGZIK

 

Levendula virágzik aranyrozs hajadban,

Illata fészket szőtt lebarnult nyakamban.

Lágy tavaszi nap volt csókos ihletője,

Lenge nyári szél szerelmes érlelője,

Azt susogja: - szeress, szeress a szabadban.

 

Szeretlek én, nagyon-nagyon szeretlek,

Zúzmarás lombok alatt is felemlegetlek.

Elmúlhat a tavasz, elmúlhat a nyár is,

Reád emlékeztet a szívdalos majális,

Erdei tisztások fűpárnáin, ha megnevettetlek.

 

Te voltál az álom, a talán boldog élet,

Lila-kék ajkadon ábrándom könyéklett.

Elvirágzott nyaram, beköszöntött őszöm,

Kis levendulafészked illatát örökre megőrzöm.

 

1986.

 

 

 

 

KATICABOGÁR

 

Szememben mennyi tűz csóvája lángol,

mint izzó tarlón a lángsugarú nyár,

számban éhes vágyak darázsraja táncol,

szerelmed mézédes fullánkjainál.

 

Hajadat lágyan simítom tenyerembe

és szemöldököd, mint mécsest fordítom

ajkaimra: - égess!, és mondd, velem leszel-e,

mikor megtorpanok hazafelé menet a félúton.

 

De szeretnék még annyiszor elébed jönni

izzó tarlókon kószálva, lángsugarú nyár.

S megigézett rovarként Veled a mezőkön röpködni

kicsi, lila pettyes katicabogár.

 

1986.

 

 

 

 

JÖJJ

 

Lehanyatlott már utánad nyúlni bátor kezem.

Jöjj,

hamvas barackhéj ajkaidról a megadást

úgy éhezem.

 

Sarkad rózsaszirmait ne törje gyáva gátlás.

Jöjj,

ne legyen szerelmünk toprongyos ékessége

az elválás.

 

Csókkal fűtsük be kihűlt kazánját a vágynak.

Jöjj,

vessük meg együtt ágyását gyönyörűségünk

liliomának.

 

Mint két szorgos, jóban munkálkodó kertész.

Jöjj,

indul behálózni testem görcs-indájú rossz,

ha elmész.

 

Vagy hagyjuk kínnal csíráztatott földünk gazosan?

Jöjj,

szívemből kitépett asszonyi borda leszel

hamarosan.

 

Lehanyatlott már utánad nyúlni bátor kezem.

Jöjj,

hamvas barackhéj ajkaidba és örökre

beletemetkezem.

 

1986.

 

 

 

 

A SZÍV MEGRABLÁSA

 

Fáznak a harangok

a ködben,

hintáznak a hangok

a csöndben.

 

Sejtelmes daraszemcsék

szitálnak,

rejtelmes neoncsövecskék

vibrálnak.

 

Hidegbe burkolóznak

a szobrok,

dideregve sustorognak

a bokrok.

 

Alszanak a halak

a patakban,

virrasztanak a parazsak

a napban.

 

Árnyékok szétrebbennek

az éjben,

lábnyomok letérdepelnek

a sötétben.

 

Jégcsapok ereszkednek

a fákra,

gombák terpeszkednek

a mohákra.

 

Valamerre ágyat vetnek

a szerelemnek,

reggelre megrablói lesznek

a szívemnek.

 

1995.

 

 

 

 

SIRÁLYOK AZ ŐSZBEN

 

Sirályok szállnak hangtalan,

terhük az égbolt, súlytalan,

szavuk ősz dallama: szél,

szemükben kavarog a tél.

 

Őrzik álmukat a csillagok,

múltjukat szitálják a holnapok,

szívükben az időtlenség mereng,

arcukon a mulandóság fénye leng.

 

Két szárnyuk röptében összeér,

fehér tollukon kiserken a vér,

s mint nap és hold ketté válnak,

egymástól a légben messze szállnak.

 

Egyszerre boldog és boldogtalan,

egyszerre otthon és otthontalan,

gyémánt-fényévekben kergetőznek,

megkövült könnycseppjei az ősznek.

 

2002.

 

 

 

 

LELKEM ZENÉJE

 

Elsimogatják lelkemet a hangok,

elvarázsol földöntúli báj,

szívem, mint ködbe nyúló Andok,

melybe a parttalan szél beleváj.

 

Hallod, hogy sírnak a messzi sirályok,

talán fészket keresnek vagy hazát,

velük szállnak a színek és az álmok,

és hullámsírba temetődnek odaát.

 

Ó, ha suttogni lehetne a szélnek,

valami gyönyörűségest kimondani,

mert ölelnek a hangok, becéznek,

és vágyik a lelkem megosztani,

 

megtartani a végtelent: - a szót,

ezt a dallamos csodát…

a könnyelműn örökre-álmodót,

- egy elröppenő sirály mosolyát.

 

2001.

 

 

 

 

KÉKLŐ HEGYEK FÖLÖTT

 

Zúzmarás, kéklő hegyek fölött,

hol a szelídült, téli nap eldöcögött,

s a fák kérgéről lerázta a hót,

múltunk ott adott nekem találkozót.

 

Ott suhant tova halk lovas szánon,

mosolyod felolvadt hópelyhe a számon,

s fújta be a szél darával a szemem,

hogy lábnyomod ne lássa, mikor megérkezem.

 

Csilingelés az Élet, egyre halkuló,

lépéseid alatt mintha ropogna még a hó,

s mintha feltörne alóla tavasz s ifjúság,

úgy hintázik felém egy ruhádba akadt faág.

 

Botladozom lefelé a szerpentinen,

akár az est, mely a völgyben megpihen,

s a vállam úgy karolja lágyan át,

hogy érezni vélem még kezed mozdulatát.

 

1987.

 

 

 

 

AKKOR SIMOGASS MEG

 

Nyári forgatagban

ha vívódik a lelkem,

simogass meg akkor,

talán összevertem,

nagyon összevertem.

 

Megdobált az Élet,

lehet visszadobtam,

én kacagó gyerek,

hogy megszomorodtam,

nagyon megszomorodtam.

 

Olyan nagy szíved van,

s én oly kicsi vagyok,

a szeretetedért

Istenem, meghalok,

nagyon meghalok.

 

Lehet, nagy szemed van,

ne végy engem észre.

Ne taníts engem,

ne taníts a szépre,

nagyon szépre.

 

Lelkemben csúf vihar dúl,

ki üli benne torát?

Nem látott még senki

ekkora mostohát,

nagyon mostohát.

 

 

Nyári forgatagban

vívódik a lelkem,

a gyönyörű őszbe

hogy beleszerettem,

nagyon beleszerettem.

 

 

Mikor egyedül vagyok,

beborít egy felleg,

s rázkódom a nyárban,

akkor simogass meg,

nagyon simogass meg.

 

1988.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

JÚLIUS

 

Pereg a tűzdob,

s a pince-árnyék

körüllengő hűse

babáz még.

 

Ágaskodó nyár

lánglovagja tombol,

körültem szunnyadó

napszél szava

dorombol.

 

Hőjüket kieresztik

az űr-kolóniák,

borzolnak tenger

-áramlatos szellő

szimfóniák.

 

Bolygók pályájukon

keringnek lihegve,

hold-legyezőjük

sarlója súrol

tovalibegve.

 

2002.

 

 

 

 

 

 

A MEZŐ ILLATA

 

Must és méz drága keveréke,

virágok elnyűhetetlen fészke,

tarka-lágy összevisszaság,

ég-ihlette csókos ágy.

 

Örömben kirajzó rúzs szaga,

szénabódulatos éjszaka,

harangvirághabos felhők,

a réten mind összecsendülendők.

 

Hol megbúvik szerelem-bibéje,

s beleborzong mályvavirág mélye,

tulipánszirom hol pírt lapátol,

s a margarétás völgy beomlik a vágytól,

 

tavaszok pironkodnak ott s alkony parázslik,

s lengenek gyöngylehellő rózsafa-fáslik,

hol hegedűcincogása van a fénynek,

s lobogása a tarlótűz lidércnek,

s színeknek hömpölygő görögtüze,

s szűz hajnaloknak üzekedő hűvöse.

 

Mind tikkadt mámor, frissítő gyönyör,

ruhátlan nyár, mely térden könyököl,

és feltárulnak a drága-míves ércek,

a hepehupás, fűszálpihés bércek.

 

Asszony ez, karcsú szépségfolyam,

hóna alja zsámbékos árokpart – olyan,

haja mennyből szőtt füzek árja,

a karja eget ölelő, ha kitárja.

 

E bódulat nem űz, zsibongat,

nem integet s vakít, cirógat,

örömed s bánatod nem felejted,

ha a mező illatába hemperegtet?!

 

2002.

 

 

Ajánlás:http://www.photoblog.com/Goldbrandi

 

(Papp Melindának)

 

HIMMELBLAU

 

A hordalék leüllepült,

a zsibongás lecsendesült,

egykedvűn fodrozik az ár,

nádszálon lecsurog a nyár.

 

Odvas fa mézet perget,

buksi ősz színeket keverget,

a napos part arany-árnyék,

fűszálakkal benőtt a stég.

 

Rőt levelek kopasz ágon,

víz fölé nyúlnak sárgállón,

tükrözik a mélykék eget,

a sok halpikkely-felleget.

 

Messzi fenyők legyezősora

kecses opálzöld korona,

dicsőítik a fénykirályt,

ki szarvasként erre járt.

 

Aszott parton a lábnyoma,

csókját hinti a csormolya,

vérehulló fecskefű a szemét,

gyémántszilánkok szerteszét.

 

2002.

 

 

 

 

TITOK

 

Tudod a titkot

nem az tudja,

aki a százat

9 mp. alatt futja.

 

Kevés 300 kilót is

könnyedén felemelni,

más úton lehet csak bíz

a titokra lelni.

 

Nem elég hónapokig

az edzőtáborban levés,

a titokhoz, ami szent,

ez bizony édeskevés.

 

Lehet hírneved,

lehet gazdagságod,

a titokhoz az utat

akkor se találod.

 

Nem lehet megvenni,

sehol sem árulják,

a titkot a szívekbe

az égiek gyújtják.

 

 

Perzselő lángokkal

reá nemesítik,

tüzes fájdalmakkal

körbe ékesítik.

 

Ez a nyitja az

elrejtett titoknak,

nyoma sem lehet ott

elejtett szitoknak.

 

Tiéd lesz a titok,

ha megtanulsz szeretni,

szeress hát, a titok

nyitja csak ennyi.

 

2002.

 

 

 

 

 

AUGUSZTUS

 

Dőzsöl a nyár. A közelgő

ősz még hátrálva iszkol,

meztelen gyerkőc dézsa

vízben vidáman lubickol.

 

A felhőtlen ég fény-palástot

penderít elegánsan rája,

a kerítés forró vasán

kiterítve lángol a ruhája.

 

Mintha nagy üst lenne a kert,

s virágai fortyogó foszfor,

felizzanak benne a nyár

drága színei még utószor.

 

Számlálva vannak napjai,

mégis, mintha sose múlna,

dúskeblű almafán gyümölcsök

csüngnek a nap csókjától

pirulva.

 

2002.

 

 

 

 

SZEPTEMBER

 

Éledezik már a porlepte udvar,

nyüzsög rajta sok kisiskolás,

talonba hull a pinpong, a futball,

gőzerővel indul a tanulás.

 

A fejekben még utcazaj szálldos,

az ablakon még ott simul a nyár,

betűk sora a füzetben kacifántos,

belé kandikál fölülről a tanár.

 

Megnyikkan az ősz öreg katedrája,

messzi dombon széllapát suhong,

rábámul hosszan a függöny karikája,

benne álmos légy virtusa búsong.

 

Vánszorognak az órák, a percek,

de örök élmény a kicsöngetés,

s mind zöldellő szántók a tantermek,

kirajzás után dús a betűvetés.

 

2002.

 

 

 

 

 

 

MARGITSZIGETI ANZIKSZ

 

Nagy elődei nyomába lépett

már ez a nyár is. Tépett

virágok illatát sodorják

koravén szellőcskék. Bóják

ringva strázsálják a hűs Dunát.

Szerelmespár egymás karolja át

tavaszt idéző csókfüzérben,

a kullogó nap lanyhuló tüzében.

 

Levélcsúcsokon még serceg a mámor,

önfeledt rigó bokrok közt téblábol.

Kopott padokra települ az árnyék,

minden ellibbenő perc ajándék.

A tisztásokon fürdőző fényözön

szent titkot rejt: a nyár köszön,

ellejti nászos táncát,

gyönyörű, őszi románcát.

 

E titkot ki tudja, ki sejti,

ég a mosolyát a szigeten felejti.

A hős elmúlás visszahőköl,

a hídon villamos csörömpöl.

Apró kenucskák a híd alatt,

messzi áramlatok - még itt maradt

vékony aranykaréja a nyárnak,

a hullámok foszforeszkálnak.

 

2002.

 

 

 

 

ŐSZBEN A DUNA-KORZÓ

 

Napfény a víztükrön

megbicsaklik,

a nyár a kövek közt

eliramlik.

 

Meredek parton

ősz őgyeleg,

a híd alatt

árnyéksáv lebeg.

 

Hosszában morajlik

a dübörgés,

pillérek közt

elmereng a rés.

 

Szezonját zárja

a sétahajó,

lapátkerék mögött

a hullám fakó.

 

Kőröz rajta még

néhány sneci,

szétrebbenő Balin

rablás lerendezi.

 

A lépcsőkön szolid

párocska bámul,

futó idő ránca

ajkukon ellágyul.

 

2002.

 

 

 

 

ARANYLÓ ŐSZIDŐK A DUNÁN

 

Hervadozik már a Duna szép szeme,

hajszálait az ősz köréje fércele,

szája szögletén omlatag mosoly,

úszkál, s bazsalygó vízgomoly

olajfa szagot mélázva terelget,

a parton egy horgász műlegyet perget,

alatta a kikötővas csápja rozsdás,

fodrozva nyaldossa zöldes fürtű sodrás.

 

Negédes szerelmek kezdete-vége

közeleg, s fanyar idillek emléke

szálldosó, magasztos, rózsa-porfír,

igéző zsibongása megérint akit bír,

a béke hangulata a sétányon sármos,

az elomló nap kárpitja ráhágdos,

kacaj és könny cserződik árnyak titkán,

megannyi puhán kioldott ékkő-szempillán.

 

Aranyló őszidők a Dunán csellengőznek,

incselkedő kvarckristályok fürdőznek

tünékeny hullámok szétfeslő tükrében,

barna uszályok moraja rezeg sréhen,

kora esti harmóniába ring a panoráma,

leng csacska lányok alkony kék virága,

kik kaszinó mulatságba sétálva sietnek,

mint háremhölgyei búgó minaretnek.

 

Málladoz selymes puha testek édes vágya,

elenyész hosszú csókkeringők illat-ágya.

Krém sötétbe fonja az éj rejtett zátonyát,

s álom-villámok üzennek lengő hidakon át

boltívek alá, hol összebújnak parki párok,

s az akvarell: varázslatos holdfény-sétányok

torkollnak űr révbe a parttalan időben,

s a csönd himnuszát vezénylik ezüst temetőben.

 

2002.

 

 

 

 

 

 

ANGYALOK ÁLMAIVAL ALSZUNK

 

Tajtékzó századok

zúgtak el felettünk,

kihunytak a percek,

és mi nem mehettünk.

Nyomunkból kikopott

a gyermekzsivaj,

most elalszunk hát

angyalok álmaival.

 

Süllyedünk, látod

az emberfolyam,

mint nyüzsgő gomolyag,

szinte pont olyan,

össze-vissza másznak

mint a hangyák,

némelyikük szeret is,

ha hagyják.

 

Érzem kezed melegét,

szíved lüktető,

lágy leheletét.

 

Szállnak velünk légáramlatok,

megérintenek időnként

fájdalmas tegnapok,

őszök kimért hűvöse,

megannyi vadcsapás,

borostyán-tekintetekbe

merevült rianás.

 

De mára már

zúg-zúg az erdő,

szakállas fák bozontjai közt

a tavasz is eljő,

lombok suhognak,

szállnak tarka lepkék,

cikáznak örömtavak felett

fehér hasú fecskék.

 

A boldogsághoz nem sok kell,

ragadd meg a pillanat haját,

ne mérd magad a mulandósághoz,

a mulandóság majd megmér odaát.

Messze, a gyémánthegyen túl

lakik az Örökkévaló,

gondol egy szépet magában,

s a világra hullik a hó.

 

Hópehely – látod hogyan száll?

a szürkületben halkan imbolyog,

érintsd meg most a kezem,

hogy érezzem újra, itt vagyok,

s te is itt vagy, itt velem,

ringat-ringat, alszol már?

Szerelem

 

2003.

 

 

 

 

ISTEN AZ ÉVSZAKOKBAN

 

A nyárban is felsejlik

az Isten szépsége,

fehér felhők fátyolán át

feldereng szemed ég-kékje.

 

Az őszben is megbúvik

az Isten szomorúsága,

barnuló hajadnak olajfa illatát

szétpergeti a szél aranyrozsda-ága.

 

A télben is ott díszlik

az Isten türelme,

jégtáblák zajlásából is kihallom,

ha megkoccan benned elrejtett szerelme.

 

A tavaszban is lappang

az áldás, Istené.

Hálád szépvihara szétfut a hegyekre,

mintha gyöngymosolyát azon át hintené.

 

2003.

 

 

 

 

EGY KIS GYENGÉD ÜZENET

(Nővéremnek)

 

Éjjeli viharok, ha űznek,

Védtelen vagyok és törékeny.

Ijedéseim farkasüvöltéseit

 

köszönöm, hogy

Pillanatokra zsugorítod,

Áldottam lettél, én vigyázóm,

Lüktetsz holtomiglan a szívemben.

2001.

 

 

 

 

 

 

CSILLAGFÉNY

 

A gyertya csonkig ég,

a mécses elalszik,

a csillagos mindenség

estcsókja hallatszik.

 

Hópelyhek üzennek:

szeretet és béke,

hulljon minden emberre

a csillagok fénye.

 

Senki ne fázzon,

senki ne éhezzen,

mindenki törődést,

meleget érezzen.

 

Legyen az ellenségből

a legkedvesebb barát,

hogy együtt kívánhassunk

csillagos jó éjszakát.

 

2004.

 

 

 

 

LEGYEN MEG A TE AKARATOD

(János evangélium 17. rész)

 

Atyám, ha akarod, vedd el tőlem

ezt a keserű poharat,

ne kelljen e mennyei magzatvíz-ölben

fuldokolnom az olajfák alatt.

 

Mindazonáltal legyen meg a te akaratod,

és ne a vérverítékes enyém,

kérlek, emlékezz meg rólam, ha letakarod

kihűlt homlokomon a töviskoronát fájó könnyedén.

 

Én dicsőítettelek téged e földön,

elvégeztem a munkát, melyet adtál nékem,

szeretetedet hordoztam egy fél emberöltőn,

alig több mint harminchárom éven.

 

Megjelentettem a te nevedet az embereknek,

akiket a világból nékem adtál,

hogy megtudják, te mindörökké a szeretetnek

kiapadhatatlan forrása voltál és maradtál.

 

A tieid voltak és nékem adtak azokat,

és a te beszédedet megtartották,

nem dobtak felém soha áruló csókokat,

s kínkeserves Golgota-perceim oszlopát hordozták.

 

Én ezekért könyörgöm, nem a világért,

akiket nékem adtál, mert a tiéid,

szemükben fátyolos tüzek gyúltak a feltámadásért,

s szívükre Gileád balzsamai voltak a te igéid.

 

És nem vagyok többé a világon,

de ők a világon vannak,

velem osztoztak a királyság-hála imákon,

s mennyei öledbe is velem együtt halnak.

 

 

Most pedig te hozzád megyek Atyám,

nem azt kérem, hogy a világból vedd ki őket,

emlékezz meg róluk az újjáteremtés hajnalán,

hogy elkerülhessék az örök gyehenna-temetőket.

 

Szenteld meg őket a te igazságoddal,

a te igéd igazság!

Ne tudjon visszaélni szellemi világosságoddal

rajtuk az Édenben fogant sátáni gazság.

 

 

És én őérettük odaszentelem magamat,

hogy ők is megszenteltekké legyenek

s ne feledjék soha könyörgő szavamat,

értük ejtett könnyeimről megemlékezzenek.

 

De nem csak őérettük könyörgök,

hanem akik az ő beszédükre hisznek bennem,

hiszen az ádámi koporsó-göröngyök

porrá zúzásához emberré kellett lennem.

 

Hogy mindnyájan egyek legyenek bennünk,

amiképpen mi egy vagyunk,

és ne nézzenek át önzően felettünk,

elfeledve érettük hozott tiltó szavunk.

 

Atyám, akiket nekem adtál, akarom,

hogy ahol én vagyok, azok is legyenek velem,

ne környékezze őket többé a ravatalon

könnyekbe ágyazódott halálfélelem.

 

És megláthassák az én dicsőségemet,

mert szerettél engem a világ kezdete előtt,

mikor már e mostani keserűségemet

feloldozta féltő kegyelmed, mely szívembe nőtt.

 

Mindazonáltal, most legyen meg a te akaratod,

és ne a vérverítékes enyém,

kérlek emlékezz meg rólam, ha letakarod

kihűlt homlokomon a töviskoronát fájó-könnyedén.

 

1987.

 

 

 

 

BETLEHEMI ÜZENET

 

Te vagy nékem a gyönyörűség,

évezredek óta ringatott hűség,

akiért kínhalált halni érdemes,

akinek tekintete szelíd, alázatos és nemes.

Jászolban születtem, Betlehemben,

szeretsz-e engem?

 

Atyám házában telt el gyermekkorom,

az elveszett Paradicsomot néked visszahozom.

Hogy boldog lehess, mutatok sok csodát,

viselem éretted a töviskoronát,

a szeggel ütött lyukat a kezemben,

szeretsz-e engem?

 

Nem hagyom kihűlni soha csókodat,

visszaparancsolom a lángpallosú kérubokat.

Legyen ingyen való kegyelemből az áldás,

szívedben érlelt igazgyöngy a megváltás,

Salamon lilioma se viruljon szebben,

szeretsz-e engem?

 

Íme, ajtódnál állok és zörgetek,

jó pásztorként jó magot benned elvetek.

Hagyod-e, hogy a mag útszélre hulljon,

vagy semmirekellő tövisek közt megfúljon,

és elszáradjon nagyvilági kényelemben,

szeretsz-e engem?

 

Legyél nékem örök gyönyörűség,

soha el nem múló, megszentelt hűség,

akiért visszatérni a mennyből érdemes,

akinek jelleme szelíd, alázatos és nemes,

mert újjászületett az én Istenemben,

szeretsz-e engem?

 

1988.

 

 

 

VALAHOL

 

Valahol szögeket ütnek.

Mocskos kezek

nemes eszméket nem becsülnek.

 

Valahol köntöst kockáznak.

Szennyes szitkokat

sárként csapnak a legtisztább orcának.

 

Valahol testet balzsamoznak.

Nyakkendős úriemberek,

dámák unatkoznak, ásítanak, sakkoznak.

 

Valahol követ gurítnak.

Meg nem tért szíved

súlyos sziklája annak a sírnak.

 

1995.

 

 

 

 

KOZMIKUS HULLÁMVERÉS

 

Tengerparti homokban

szétszórt lábnyomokban

intelligens ok van.

 

Kozmikus sejtporokban

rendszerezett csillagsorokban

természetes ok van?

 

Hullámverés nyomai a homokban

a természettől rajzoltan van

természetes okban.

 

Kozmikus univerzumokban

intelligens ok van

elleplezett hullámokban.

 

1999.

 

 

 

 

NAPLEMENTE A TENGEREN

 

 

Rőtbe hajlik

már az este,

halódni készül

a szerelmese,

a lángtengerben

úszó napkorong,

mely tengerszem

tükrében már

ott bolyong

a láthatár

ezüst-pikkelyén,

hol fátyolként

hullik le róla

s a hullámokba

temetődik a fény.

 

 

 

Tétováznak a percek,

a sugarak játéka

alig enged,

megrándul az est

válla, látszik

könnyezve szenved.

Ez a találkozás

örök remegésű

egymásba kapaszkodás

tűnt pillanatok

dúskeblű ölén,

hol alá hanyatlik

a nap, s szeméből

könyörgőn-áldón

kialszik a fény.

 

 

Csókját leheli

az égre a

hűvös alkonyat,

szétteríti selymes

köpönyegét, az

arany-sóhajokat.

A hullámokra a

kis fénnyalábok

szakadozott

tűzfoszlányokként

ülnek,

mosolyuk szétfut,

mielőtt végleg

a végtelenbe

merülnek.

 

1998.

 

 

 

 

 

VÍZFESTÉK

 

Ahogyan szétfolyik a papíron

a festék,

olyanok már nélküled

az esték.

 

S olyanok már nélküled

a reggelek,

mint csapzott hajú, zilált lelkű

tengerek.

 

1998.

 

 

 

 

VALLOMÁS

 

Minden emlék

egy kiáltás,

tűzben vagyok

nincs megállás!

Tiszta szívvel, igaz hittel

minden kinccsel, semmi ninccsel

mindörökké mindhalálig

szeretlek!

Feszíts a szóra

ha nem hajlok a jóra,

megérdemlem

végrendelem

a keresztet állom

a kínt nem sajnálom

ráfeszülök!

megőrülök

ha nem hiányzol

minden percben,

egy vallomás

ragyog-e szebben?

 

2003.

 

 

 

 

HOLDFÉNY KERTEK ALATT

 

Oly bágyadt a nap már,

és fáradtak a színek,

keskeny melege arcomat

alig érinti meg.

Csak őszi szél matat,

és futó mosoly

jelzi, hogy az elmúlás komoly,

egyre halkuló szimfóniája,

legszebb perceinket is

lassan az idő

borostyán-börtönébe

zárja.

 

Lásd,

kezünkön az erekben,

majdan virágzó ágak

vére rebben.

Színarany lesz,

bár most a rozsda marja,

és átsuhan felette

a hála zivatarja.

 

Csak tűrd, ha rombol,

és ne szólj, ha fáj is,

enyészetre jön majd üde majális.

Kísérnek általam becéző,

szép szavak,

együtt dúdolt dallamok,

és holdfény kertek alatt…

 

2005.

 

 

 

 

A RÓZSA EMLÉKEI

 

Rajtam már

a hervadás

vett erőt,

eljárom hát

a virágos

temetőt.

 

Szirmaim

a széllel

ellibegnek,

de velem

maradnak

akik

szeretnek.

 

2003.

 

 

 

 

 

TEGNAP LÁTTALAK MEGINT

 

Tegnap véletlen láttalak megint.

Könnyen lépdelél az utca forgatagban,

mint elpergő rozsdafolt a nyári napban,

melyre ablakából az ősz rálegyint.

 

Vitted hintáztatón a hátizsákot.

Az emeletes házak veranda-üvegje

beleremegett a bókoló ütembe,

s a visszhang ismerős dallamot játszott.

 

Aztán elnyelt a Metro kapualja,

s a bánatos-vidám embertömeg,

de a pillanatot boldog ihlet szállta meg,

s éreztem, visszatartott valaki karja.

 

Majd áldón engedett el, lehanyatlott,

s futott veled a percek sokasága.

Akkor láttam, ahogy mulandósága

megérintette a lángoló napot.

 

2OO2.

 

 

 

 

ÖRÖK S MULANDÓ

 

Szerelmem, miért lopakodik a hajnal,

s a reggel miért dübörög fel a világban zajjal?

Hisz az éjszaka bársonya mérhetetlen mély,

s karjaid közt éget, fűt a szenvedély.

Csókod lángvihara miért oly röpke tűz,

hisz az ostoba halál is, ha eljön, csak összefűz.

Ezernyi csápja tép, cibál, de el nem ragad,

mi nem adatott meg belőled,

örökre itt marad.

 

Ha gyenge is karom már, de szívem oly erős,

s ha nem leszek, majd leszek néked

akkor is ismerős.

És leszek néked mindhalálig,

és azon túl, végtelen,

örök s mulandó ölelés,

egy röpke bús éjjelen.

 

2003.

 

 

 

 

HOLDFÉNY SZERENÁD

 

Vesszen a perc, hisz oly mulandó,

bár emléke-bársonya gránit,

ki porból lett, ám oly halandó,

csak halovány holdfénye jár itt.

 

Sem agyagvirágok, sem virradat

nem őrzik porladó nyomát,

mi megérint, egy múló pillanat

csak, de örökre ölel át.

 

2011.

 

 

 

 

Eldobtál,

lesz aki felvesz,

otthagytál,

lesz aki velem lesz.

Átnéztél,

lesz aki lát majd,

nem kerestél,

lesz aki talál majd.

Senki voltam,

én leszek a minden,

nem csókoltam,

milliót kapok ingyen.

Nem simogattál,

engem ölelni fognak,

te múltba temettél,

valakinek én leszek a holnap.

 

Eldobtál,

van aki felvesz,

otthagytál,

van aki velem lesz.

Átnéztél,

van aki lát majd,

nem kerestél,

van aki talál majd.

Semmi voltam,

én leszek a minden,

nem csókoltam,

milliót kapok ingyen.

Nem simogattál,

engem ölelni fognak,

te múltba temettél,

valakinek én leszek a holnap.