SZEGFŰ  A PUSKACSŐBEN

 

Szemed már annyi

borzalmat látott,

megcsonkított kezekben

megtört virágot,

apákat, akiken

lánctalpasok mentek végig,

kormos csecsemők jaját,

melyek felhasadtak az égig,

szántóföldeket, melyeket

felégettek napalmmal,

millió halottat, akiket

megtiszteltek pár díszes halmmal,

tengereket, melyekbe beleszórták

a rühes szennyet,

láttad az ózonba vájt szitkokat,

a könnyekkel-kevertet,

láttad, a saját szemeddel

láttad – te ember!,

mily átok tört utat magának

hatezer éves szíveddel?!

 

Láttátok ezt ti is,

ugye láttátok virágok,

az emberek hogy tönkretettek

mennyi szerelmi álmot,

feláldozták a hős ifjakat

a háború istenének,

s az égi interneten csak úgy

hömpölyög a gyászos ének,

anyák siratják magzataikat,

melyek meg sem születtek,

s nyöszörögnek embriók, akiket

abortusz-pelenkába tekertek,

a mező fürjtojásait szétloccsantották

a géppuska-golyók,

és zöld habot vetettek partra

a kanyargó folyók,

láttátok, saját szemetekkel

láttátok – ti virágok!

Most nagy és szent feladat az,

ami vár reátok!

 

Lázadás az, ami nagy lehetőség,

és a tiétek,

hozzátok szól most ez a

szívszaggató ének,

rózsák, szegfűk, pipacsok,

nemes és vadvirágok,

halott szépségetek s szélbe tűnt

illatotok lesz puskátok,

szent harcra fel, a tiétek

ez a győztes forradalom,

és áldani fog titeket minden

mennyei hatalom,

és minden, még emberi,

még érző bársony-lélek,

kik rendületlenül vetik újra

ágyását a jónak és a szépnek,

rajta hát, ti gyönyörű s győztes

halálraszánt virágok,

emeljétek égre a koszorúba font,

megcsonkított világot!

 

2002.